Sziget

Hát nem tudom. Bulira éhezve, kicsit rápihenve, feldobva érkeztünk 8 óra tájban. 9 körül úgy éreztem, túl öreg/józan vagyok én már ehhez, iszonyatos tömeg van, lökdösnek, részegen ordítanak (siamo italiani / nous sommes français – mintha nem lenne világos amúgy is kilométerekről…), kiégetik a kalimpáló cigijükkel a ruhámat, a sör minősíthetetlen (Arany Ászok/Dreher – akkor inkább nem, kösz), még jó, hogy van Hilltop, de azért lássuk be, hogy a Sziget porában műanyag pohárból bort inni, az nem borozás, max alkoholfeltöltés… Szóval kezdtem úgy érezni, ez lesz utolsó Szigetem, na nem mintha idáig akkora fan lettem volna (soha, semmivel nem lehetne arra rávenni, hogy kiköltözzek), de azért 1-1 napra csak kimentem az elmúlt 3 évben, mégiscsak kell valamiről művelt urbánus körökben beszélni, nemde.
Jött a forradalmár gyerek, lengtek a zászlók és kezek, de a legnagyobb truváj sokáig az áramszünet volt…aztán beindult valami (tömegpszichózis?), és lassan hangulata lett a dolognak. Énekled, hogy mennyire szolidaritasz a sok kis menekülttel meg hogy marjuana illegál, táncolsz, csápolsz, aztán jövés-menés, ismerősök itt és ott, sodródás le és föl.
A legjobb viszont csak ez után jött. Éjfélkor kezdődött a színházban a Tünet együttes Szeánsz - aritmiás szívek klubja című előadása. Jobban ütött, mint Manu Chao teljes dobszekciója.
Konklúzió nincs. Vegyél zárt cipőt és rossz ruhát, aztán meglátjuk, látjuk-e egymást jövőre is.