Tribute to Lipótváros

Mióta hazaköltöztünk, elemi erővel érzem megint, hogy mennyire szeretem ezt a város, hogy mennyire itt vagyok otthon. Tegnap, mikor hazamentem, csak bámultam ki az ablakon, és nem akartam elhinni, mennyire szép. Úgy döntöttem, mindegy, hogy lassan fél 10 van már, elmentem futni, és az ismerős Duna-illat egy pillanat alatt felidézte összesűrítve az összes itt töltött percemet. Itt, Lipótvárosban, ahol felnőttem, ahol ismertem az utcán szembe jövő embereket, beleértve a bolond nénit, akit kiskoromban sosem értettem, hogy miért öltözik olyan furcsán és miért motyog vagy dúdol magában mindig - most már jobban megértem, és már nem is tartom annyira bolondnak….
Biciklizés a Kossuth téren, séta a rakparton Anyuval, a húgom babakocsiban. A nagylombú fák a Falk Miksában, Tóth kocsma, ami elé Apu sosem akart parkolni, nehogy a kijövő részegek kárt tegyenek benne (kisPolski majd Dacia) – még jó, hogy engem sosem vettek észre kijövőben onnan… A fülemben van, ahogy az elhaladó villamos kicsit megcsörgette az üvegasztalt, mióta megdemszkyzték a vágányokat, ez már nincsen, de ez talán nem is hiányzik annyira. Az eladó a sarki CBA-ban, aki 20 éve ugyanaz, pedig a bolt neve megváltozott néhányszor, vagy újabban, mióta pár sarokkal arrébb költöztem, a törzsasztalom és pincérem a Fargerban/Iguanában. Bölcsi-óvi-kissuli-nagysuli-egyetem, egész mostanáig még a munkahelyeim is itt voltak. Csendes üldögélés a Bazilika lépcsőjén, mulatás reggelig a Gödörben a lánybúcsúm éjszakáján. Az esküvőnk a Szabadság téren, és másnap hajnal, amikor 6:30kor végigsétáltunk a rakparton, immár mint férj és feleség...

Az én városom.