Home, sweet home

Megvan végre! 8 és fél hónap felújítás, 20 évre előre eladósodás és lélekben 10 év öregedés után végre visszakaptuk - majdnem 2x akkorán - a lakásunkat. Most még nem tudom igazán sem felfogni, sem átérezni, így egyelőre nem is ugrálok fél lábon örömömben. Az elmúlt 4 napban megállás nélkül azon dolgoztunk, hogy normális állapotokat - értsd: rendes ágyon alszol, van tiszta ruhád, nem borítanak el mindent a dobozok és a szemét, továbbá megtalálod a fogkefédet - teremtsünk. Ma először aludtunk és reggeliztünk ott. Szerintem kell még legalább egy hét nyugalmas ottlakás, hogy otthon legyen belőle. Azért most is nagyonnagyon tudok örülni olyan apróságoknak, amikor kiteszek egy törölközőt, egy kis kézitükröt, felteszek egy akasztót a konyharuhának, vagy kikészítek egy könyvet az ágy mellé. Ezek azok a dolgok, amelyek személyessé, meghitté teszik a négyzetmétereket. És az is nagyon jó, hogy minden nap ezer olyan kis apróság történik, amely először fordul elő velünk, pedig már nyolcadik éve gyűrjük egymás idegeit: először alszunk saját franciaágyon, Bencének először van saját éjjeliszekrénye (idáig csak közös volt, amit én kisajátítottam azon az alapon, hogy hozzám volt közelebb..), először veszünk közös bútorokat, és egyáltalán, mindent először csinálunk az új, közös lakásunkban. Ez mindig nagyon jó érzéssel tölt el.
De ha kialszom magam egyszer (mikor?!), és begyógyul a domestos-marta kezem, és nem fogok úgy kinézni, mint egy lestrapált mosónő (arról nem is beszélve, hogy annak ellenére, hogy holnap már augusztus van, én fehérebb vagyok, mint télen szoktam lenni....napozni akarok!!!!nyaralni!!!), azt hiszem, akkor leszek igazán felszabadult, és akkor megmutatom, hogy kell fél lábon ugrálni örömömben!