"A világ rég elment mellettünk" (Molnár B. Tamás)

Aki régebb óta olvas, tudja, hogy mennyit humorizáltam, dühöngtem, néha sírtam azon, hogy miért vagyunk ilyen elmaradott, balkáni papírország, és hogy miért van az, hogy mindig azt bélyegzik meg, lehetetlenítik el, aki ezen változtatni akar. Mindig is azt gondoltam, hogy a panaszkodás önmagában inproduktív, vagy itthon kell tenni valamit, vagy elmenni és élvezni, hogy ott magától értetődik az, amiért itt még legalább 20 évet kell kínlódni. Próbáltam tehét tenni, próbálok most is, de egyre inkább belefásultam, önvédelemből is igyekeztem kevesebb közélettel, politikával, nagy büdös magyar valósággal foglalkozni. Pont a napokban gondolkodtam azon, milyen fura, hogy mennyi mindenről nem írtam, amiről korábban esszéket röptettem volna - hogy csak az elmúlt időszak közéleti terméséből szemezgessek: zuschlag, otthonszülés, kvóta-vita, új zombik - új kordon a szabadságtéren, benes dek., szeteyről is csak ígértem stb.

Tegnap elolvastam az Index egyik kedvenc szerzőpárosom felével készített interjúját. A téma ugyan a magyar gasztro-valóság, de megeszem a kalapom, ha bárki mutat nekem olyan országot, ahol virágzó, igényes gasztro-kultúra mellett más területeken "provinciális, bornírt sötétség van". Vagy fordítva. A kettő együtt jár. És még büszkék is vagyunk rá: de legalább a mienk.

Hát köszönöm, nekem egyre inkább elegem van a magyar narancsból.

Hamis nemzeti büszkeséggel (mi vagyunk az istenkirályok puskasz-gulash alapon), múlton siránkozással (vesszen trianon), állam csecsén lógással (jaj), 50 éve berögzült érdekek és szokások körömszakadtáig védésével nem lehet modern, vonzó országot teremteni.

Hát akkor együk csak a rántott húst, baszki.